Azt álmodtam, hogy elvetéltem. Nem fájt nagyon, olyan volt, mintha megjött volna: piros vér lent, fent pedig a szomorúság, hogy még a nőgyógyászig sem jutottam el, és máris vége az egésznek. A zebránál álltam és arra gondoltam, hogy most megint újra kell kezdeni az egészet, a vajon teherbe esek-e vagy sem játékot, aztán pedig a három hónapig ne szóljunk senkinek-et. Álltam a zebránál és az járt a fejemben, hogy ezt ép ésszel hogy lehet kibírni? Aztán felébredtem. A gyerek még mindig bennem van. Állítólag most fejlődik ki az agya, de jelenleg még nem sok különbség van közte és egy egér- vagy disznó embrió között.
Még a szívverése sem hallható – lehetséges, hogy nincs is neki – egy apró anomália legbelül a hasamban. Egy eltérés a normálistól, amely, ha minden jól megy, mint egy váltó, más sínre tereli az életemet, mint ahogy az eddig haladt. Persze elnézve a celebeket meg a többi csodanőt akik olyan fantasztikusan tudnak egyensúlyozni gyerek és karrier között, lehet, hogy nem is akkora váltás, de én úgy sejtem, hogy valami végleges történt ezzel.
Át fogjuk lépni kézenfogva a gyermektelenek-gyermekesek határvonalat, ahonnan már nincs visszaút. Társadalmi elvárásból? A környezet nyomására? Vagy tényleg én akartam? Mostmár magam sem tudom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: